Évek óta befogadó állomásként létezem a madarak számára. Állomásként, hiszen ez a hely, ahol ténykedem, csak egy ideig tart a számukra. Van aki egy napig, van aki több hónapig, akár egy évig, esetleg életfogytig kosztot, kvártélyt kap.

Hobbynak indult, majd szenvedély lett, aztán pedig életforma.

Lehet hogy kisgyerekkoromban kezdődött, amikor a halott kiscsirkéket nem engedtem eltüntetni öreganyámnak, hanem kosárkába raktam, betakargattam, cipeltem mindenhova, türelemmel várva arra, hogy felébredjen. (Aztán eltűntek. Nagyanyám azt mondta, felébredt és visszaszaladt az anyjához.)

Vagy mikor apám madárhálóba fogott egy rakás madárkát, begyűjtötte őket a lakásba (volt vagy húsz is), meglepetést szerezni nővéremnek, aki mandula műtét után tért vissza a kórházból. (Na kapott anyámtól szegény apám, én sírtam helyette.)

Vagy amikor először megnéztem a MADÁRKA című filmet Nicolas Cage főszereplésével, vagy a Napfivér, Hold nővért, ahol Francesco a verébért kimászik a háztetőre.

Elkezdtem gyűjtögetni a madarakat.

Hol egy kisverebet, hol egy galambot vittem haza, rozsdafarkúakat pásztorkodtam a gyalogtőkék között, mikor kirepültek. A macskánk nagy vadász volt, szegény rozsdafarkú szülők nem győztek kattogni a szőlőtőkék között.

Aztán ahogy nőttem, egyre többen kerültek hozzám. Apró jószágok, egy ablaküvegtől megszédülve, egy macska karmából kicibálva, egy autótól elsodorva...

Csak úgy, a magam gyönyörűségére gyógyitgattam, etetgettem, gondozgattam őket. Aztán mind elillant, vagy az eget szelték, vagy a túlvilágot.

Mára már megfelelően tudom finanszírozni magam ebben az istenadta tevékenységben. Áll mellettem néhány elvetemült családtag is, akik támogatnak mindebben.

Épültek a madárházak, röpdék, jöttek a kisebb- nagyobb kalitkák.

Mára szépen benépesedtünk.

Most a szezon közepén majdnem csak fiókák vannak, persze akad egy- egy madárnak nevezhető méretű repülőgyönyör is.

Blogom apropója a madarak mentésére vállalkozó civil- nem szakértő- emberek segítése, mert mostanság egyre több jótét lélekkel találkozom, akik önként vállalkoznak egy- egy madár felnevelésére, meggyógyítására, de alapvető ismeretek hiányában gyakran halállal végződő kudarcba torkollik a "segítő" tevékenység.

Szándékomban áll alapvető információkat eljuttatni azoknak, akik madárbarátok, madárvédők, akik szeretnék felnevelni az ELÁRVULT fiókákat, hogy aztán szabadon engedhessék, miután felkészítették őket a vadászat és a repülés mester fokára.

Mert hogy ahhoz az is kell, hogy önálló életre legyen képes. 

A folyatásban naplószerű leírást teszek közzé egy fészeknyi molnárfecske mentési és szabadon engedési tevékenységemről.

Amélia